6. rész

*Himchan PoV*

               Gitározásom osztatlan sikert aratott a kórház népének körében. Az egyetlen, akinek láthatóan nem tetszett a helyzet, az Yoo Youngjae volt, de ezen már nem is csodálkoztam. Azon viszont annál inkább, hogy ezúttal nem parancsolt üvöltve rám, azt követelve, hogy hagyjam abba. Ehelyett lángvörös fejjel kullogott vissza az épületbe.

               Zenélgetésem fő célpontja, Park Chorong a dal végére jelent meg a színen, és szélesen vigyorogva hallgatta végig az utolsó akkordokat. Szinte égtem a vágytól, hogy megmutassam Choi Junhongnak, hogy én mennyivel népszerűbb vagyok a nők körében, mint az általa úgy imádott Yoo Youngjae, vagy akár ő maga. Így a dal végeztével mélyen Chorong szemébe néztem, azzal a tekintettel, amellyel rengeteg lányt elcsábítottam már, és amellyel még sosem néztem magára Park Chorongra. Megkockáztattam, hogy a legjobb barátnőm félreérti majd a szándékaim, csak azért, hogy Choi Junhong lássa, mekkora király is vagyok. Lövésem sem volt, hogy miért teszem ezt, de valamiért abban a pillanatban úgy éreztem, hogy még a kis bunkó páciens szemében is nagyobbnak kell tűnnöm, mint amilyen Yoo Youngjae.

               - Csak neked, Cho! – kacsintottam rá a fiatal doktornőre vidáman.

               - Minek köszönhetem ezt a kis szerenádot? – érdeklődött a megszólított a zavartság legkisebb jelét sem mutatva.         

- Hogy ma is csodálatos vagy! – vigyorogtam rá teljes szívből.

- Kim Himchan. Te beteg vagy? – kérdezte hitetlenkedve, majd elnevette magát. – Én vagyok az utolsó, akinek ilyeneket mondanál.

- Utolsókból lesznek az elsők, Chorong-ah!

- Channie! – röhögött ki újra. Lopva Choi Junhong-ra pillantottam, aki úgy tűnt, jól szórakozik. Francba.
               - Na jó, menj haza, aludd ki magad, és holnap várlak ebédre! – szánt meg végül Chorong, majd mosolyogva ellibegett.
               - Majdnem beégtem. – mormogtam magam elé, és visszatettem a gitárt a tokjába.
               - De csak majdnem. – jött a válasz attól az embertől, akitől a legkevésbé vágytam reakcióra.

- Junhong, nem akarsz visszamenni a kórterembe? – javasoltam.

- Nagyon jól játszol. – mondta kissé félénken, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

- Köszi.

- Esetleg… megtanítanál engem is?
               - Mi ez a hirtelen jópofizás? – csattantam fel. – Rájöttél, hogy Kim Himchan mekkora egy zseni, erre máris kedvesebb vagy! Kis haszonleső.

- Nem, ez egyáltalán nem így van! – védekezett. – Csak szeretem a zenét.

- Gyanítom, mindenki szereti a zenét, mégis csak te akarsz tanulni tőlem. Pont te. – fintorogtam.

- Mintha én valami külön kategória lennék. – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Az is vagy. – bólintottam.

- Hát, mindenesetre kár, hogy nem tanulhatok egy ilyen nagy tehetségtől. – Valami különös fény csillogott a szemében, majd lesütötte azt, és megfordult, hogy elbicegjen.

- Naeun már hazament. – tájékoztattam. – De ha te feljutsz egyedül…

- Nem jutok fel egyedül. – közölte határozottan.

- Te szegény! Így egész nap itt leszel az udvaron. Nagyon sajnállak. – húztam az agyát.

- Kérlek, segíts. – mondta. Odaléptem hozzá, és átkaroltam, hogy még véletlenül se essen el.
               - Köszönöm. – suttogta, majd elindultunk a kórház bejárata felé.
               - Én tényleg szeretném, hogy megtaníts gitározni. – győzködött.

- Ha lesz időm… - adtam be a derekam, bár elmondhatatlanul furcsának éreztem a viselkedését. Mindeddig ellenséges volt velem szemben, most meg hirtelen vált nagyon kedvessé.

               Némán sétáltunk a kórház folyosóin, amikor hirtelen elénk ugrott Yoo Youngjae, de ezúttal nem egyedül.

               - Kim Himchan! – üvöltött rám a főnököm.

               - Mondjad, drága. – nevettem szórakozottan.

               - Add át nekem Junhongot most. – utasított higgadtan. – Bemutatom neked Bang Yonggukot, a méltán híres BB Entertainment örökösét.

               - Örülök, hogy megismerhetem. – hajlongtam tisztelettudóan.

               - Én is nagyon örülök. – mondta a másik fél.

               - Yongguk hyung az utóbbi időben felfigyelt rád, így bizonyos témában szeretne téged kisegíteni. Vedd hatalmas megtiszteltetésnek, hogy egy ilyen nagy ember szóba áll veled.

               - Nagy ember? – nevettem el magam. Jól ismertem a BB Entertainment-et, a szolgáltatóipar rengeteg ágán működnek, és meg kell mondjam, nem csinálják rosszul. De amint ránéztem Bang Yonggukra, a „nagy ember” kifejezés a legutolsó, ami eszembe jutott róla. Megközelítőleg annyi idős lehetett, mint én, tekintete magabiztosságot sugallt ugyan, de tekintélyt nem parancsolt. Hosszú, vastag bundát viselt, és amin a legjobban megakadt a szemem, az a virágos motívumokkal telehímzett, fehér csőnadrágja volt.

               - Igen, nagy ember! – ordított rám Youngjae.

               - Jól van, jól van. – mosolyogtam továbbra is.

               - Kérem, jöjjön velem. – szólt hozzám a lehető legudvariasabb hangon az örökös. – Megmutatom önnek a lakásom.

               Bang Yongguk háza, amely a Gangnam negyedben helyezkedett el, káprázatosan festett. Pont úgy nézett ki, ahogy egy sznob… úgy értem, ahogy egy elit lakásnak ki kell néznie. Az örökös a nappaliba invitált, amely tágas volt, és a plafon legalább tíz méter magasan lehetett. A szoba tele volt vörös és aranyozott tárgyakkal, ezáltal a helyiség színházi hangulatot keltett. Elnézegetni szép volt ugyan, de az igazat megvallva sosem vágytam ilyen házra, pedig népszerű orvos lévén, sokat keresek.

               - Helyezze magát kényelembe! – mutatott körbe a szobában kegyesen Bang Yongguk, mire én a felkínált selyemfotelokat összepiszkolni nem akarva levágtam magam az asztal közepére. Yongguk rosszalló pillantása, mikor erélyesen visszanéztem rá, egy másodperc töredéke alatt változott át egy teljesen ártatlan tekintetté. Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem ez az idegen. Miután ennek hangot adtam, leült közvetlenül elém, kényelmesen hátradőlve egy vörös, giccstől pompázó bársonyfotelba.

               - Nézze, ön kiváló orvos. – kezdte sablonosan.

               - Azt hittem, ma végre valami újat fogok hallani. – sóhajtottam a plafont kémlelve.

               - Megvárhatná, amíg befejezem. Tehát, mint említettem, ön egy nagyszerű orvos, de van némi probléma az öltözködésével.

               - Micsoda? – kiáltottam fel hitetlenkedve. – Fogadok, hogy Youngjae direkt uszította rám. Ennyi ízléstelen embert! Mióta ezt a fajta bőrnadrágot viselem, egyre több a női páciensem. Én azt hittem, az csak jó a hírnevünknek, hogy többen választanak minket a helyett a porfészek Hanguk Kórház helyett.

               - Elhiszem. – villantotta meg kissé félelmetes mosolyát Bang Yongguk. Az ehhez társuló tekintet azt sugallta, hogy ettől az embertől féltenem kéne a férfiasságom. Ösztönösen magam elé húztam a lábaim.

               - Vettem önnek ruhákat, szeretném, ha felpróbálná. – szólalt meg derűsen egy kis hatásszünet után.

               - Hogy micsoda? – hüledeztem. - Minek vesz nekem ruhákat egy vadidegen csebol? Sőt, minek vesz nekem ruhát egy olyan csebol, akinek hímzett, virágmintás nadrágja van? – fintorogtam az idősebbik alsóruházatára pillantva.

               - Ezt én magam készítettem! – csattant fel Yongguk, és olyan fejet vágott, mintha legalább az édesanyját szóltam volna le.

               - Nem hiszem, hogy annyira tapadnának rám a nők, ha ilyet hordanék. – szabadkoztam nevetve. Miközben elképzeltem magam hímzett virágmintás nadrágban járkálni a kórház folyosóin, csak arra eszméltem fel, hogy Bang Yongguk arca valami módon sokkal közelebb került az enyémhez.

               - A nők biztosan nem. – nézett mélyen a szemembe, majd bőrnadrágos lábaim kezdte simogatni. – De nekem sokkal jobban tetszenél. És hagyjuk ezeket a formaságokat, hívj csak Hyungnak!

               Gondolom, nem kérdés, hogy ezek után maradtam-e ruhát próbálni a csebolörökösnél.

5. rész

*Zelo PoV*

    Negyedik nap. Kezdtem hozzászokni a kórházi élethez. A sivár, fehér falak, a kevés, íztelen kaja már szinte természetesnek tűntek. A lábam ugyanúgy fájt, de legalább a mosdóig el tudtam menni egyedül. A mindennapos reggeli rutinvizsgálat miatt ismét Kim Himchan hangja keltett, kinek vállán szokásától eltérően nem egy kék Nike táska, hanem egy gitártok lógott.
    - Jó reggelt! Hogy aludt? - kérdezte halvány mosollyal az arcán.
    - Ahhoz képest, hogy nem bírom mozdítani a lábam, rohadtul fáj mindenem és még pisilni is kell egész jól. - Mosolya szinte azonnal fintorrá alakult, majd a tokot levéve válláról inkább nekilátott kivizsgálásomnak.
    - A vérnyomás és a pulzus megfelelő, ha bármi gondja van használja a nővérhívót. - mondta a monoton, szinte bemagoltnak tűnő szöveget. A vizit végeztével gyorsan kiloholt a szobából, de helyét szinte azonal átvette barátom, Jongup.
    - Szia - köszönt a lila hajú, majd leült az ágyam szélére.
    - Szia. Tudod, gondolkoztam azon, amit még aznap este beszéltünk, mikor eltört a deszkám.
    - Aha... - nézte az asztalomon figyelő gyógyszeres dobozokat.
    - De nem jutottam semmire - folytattam, de olyan volt mintha magamnak beszélnék, mivel Jongup elég jól elszórakoztatta magát, rám szinte nem is figyelve.
    - Hmm. Az szar. De ha a suli miatt így berág rád, mit szólna ahhoz, ha mondjuk azt közölnéd vele, hogy meleg vagy?
    - Nem is vagy te olyan hülye! - mosolyogtam szemeibe nézve. - Azon biztos kiakadna, ha egy srácot mutatnék be neki. De kit?

    Miután barátom elment, elhatároztam, hogy kimegyek egy kicsit az udvarra. Ez persze egy elég felelőtlen döntés volt, ugyanis a lábam még mindig piszkosul fájt. Egy nővérke és két mankó segítségével sikeresen lejutottam a lifttel a földszintig anélkül, hogy a másik lábamat is eltörtem volna. A nagy fotocellás ajtón kiérve megéreztem a friss levegőt, ami olyan jól esett most. Egy fa alatti padra ültem le és fejemet hátrahajtva, csukott szemmel próbáltam relaxálni. Már majdnem elaludtam volna mikor valaki levágta magát mellém. Szemeimet kinyitva rá pillantottam a magában dünnyögő Himchanra.
    - Basszus, ez is gajra ment. - nézte a kezében lévő gitárhangolót. - De utálok hallás alapján hangolni. - kezdte el bosszúsan csavargatni a hangolókulcsokat.
    - Khm... Nem zavarja, hogy pihenni szeretnék? - kérdeztem.
    - Őszintén? Nem. Ez a pad pont az orvosi ebédlő ablaka alatt van, és ha jól tudom Chorong-ah most van szüneten. Nehogy azt hidd, hogy neked akarok gitározni!
    - Ja, hogy most már tegeződünk? - Kérdésemet válaszra sem méltatva megpengette az első akkordot és elkezdett énekelni. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen jól játszik. Hol az arcát fürkésztem, hol a húrokon gyorsan mozgó ujjait néztem. Ahhoz képest, hogy fiú, nagyon szép az arca, de sajnos ez a modoráról már kevésbé mondható el. De ha jobban megismerném, akkor talán...Talán még segíthetne is nekem. Igen! Ő lesz az!

*Youngjae PoV*

    Egy hosszú éjszakai műszak végeztével fáradtan léptem ki a lift ajtaján. Még csak délelőtt tizenegy óra volt, de én már hat órája bent voltam a kórházban, és amire akkor a legjobban vágytam, egy kiadós alvás volt. Ha tizenhat éves koromban vakaki azt mondta volna nekem, hogy én huszonkét évesen diplomás főorvos leszek, és szórakozás helyett inkább az alvást választom, talán jól kiröhögtem volna. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ez lesz a szakmám, de ha már így alakult...
    Gondolatmenetemet hangos zene zavarta meg. Komolyan! Melyik beteg olyan idióta, hogy nem fogja fel, ez egy kórház?! Az ebédlő ablakán kinézve megpillantottam a pont alattam lévő padon Kim Himchant egy gitárral kezében hangosan énekelni. Ennek az embernek mindig sikerül engem felhúznia, ha nem lenne a Baram kórház elismert sebésze, már rég kirúgattam volna, az biztos. Idegesen kirohantam az udvarra, majd számonkérő tekintettel meredtem az említettre, aki észre sem vett, csak csukkott szemmel énekelt egy szerelmes dalt. Na várjunk csak! Ez most egy szerenád?! Itt? De mégis kin...
    - Junhong? - kiáltottam a Himchant bámuló srácra.
    - Ó! Helló Hyung! - köszönt mosolyogva, de én oda se figyeltem, csak elindultam vissza az ebédlőbe.
    Ideges voltam. Hogy miért? Talán csak a féltékenyég miatt. Igen, igaz a hír, ami mostanában az ápolónők kedvenc témája, miszerint meleg vagyok. Próbáltam titokban tartani, de valahogyan kitudódott, és most mindenki erről beszél de amíg megmarad a tekintélyem, addig nem érdekel, hogy ki mit gondol. És bár nem tudja senki, Zelo első pillantásra megtetszett nekem. Talán egy kicsit meg is szerettem. De persze annak az idiótának mindig be kell jönnie a képbe. Én vagyok a főorvos, mégis mindenki Himchant isteníti, de ez neki nem elég. Neki pont az a tizenhét éves srác kell, akit én szemeltem ki. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy lekoptassam Junhongról. De hogyan?

    - Mi? Hülye vagy Jae?! El nem játszom neked, hogy meleg vagyok! - kiabálta legjobb barátom ijedt tekintettel.
    - Ne már, Yongguk! Most az egyszer nem tudnál rajtam segíteni? - néztem rá könyörgő szemekkel.
    - Azt akarod, hogy hajtsak rá a munkatársadra, mert gitározott egy srácnak, aki bejön neked? - nézett rám még mindig döbbent fejet vágva.
    - Nagyjából ennyi lenne, igen. De ha összejöttem Junhongieval, akkor dobhatod. - mondtam egy elégedett vigyorral az arcomon. - Mellesleg mikor akarsz venni magadnak egy normális gatyát? Nem hiszem, hogy a BB Entertainment örökösének ne lenne rá pénze...
    - Hé! Ez igenis normális! - mutatott a nadrágon lévő mintára - Én magam hímeztem. Nem értesz a divathoz!
    - De akkor segítesz? - tereltem a témát.
    - Igen, de tudd, hogy nagyon sokkal jössz még ezért nekem!