4. rész

* Himchan PoV*

               - Oppaaa! – A kellemesen búgó női hang békés álmaim közepette zavart meg. Átfordultam a másik oldalamra, de csak nem hagyta abba.

               - Oppaaaaaa!

               - Mhm… jó, Naeun-ah… mhm… gyere vissza az ágyba…

               - Naeun?! – üvöltésére azonnal kipattant a szemem. A húgom térdelt fölöttem, és értetlenül nézett rám. – Te most komolyan az asszisztensedről fantáziálsz? Jézusom, Kim Himchan, ez már beteg!

               - Jól van na, az első női nevet mondtam, ami eszembe jutott. – nagy nehezen felültem az ágyban. – Lássuk be, a jelenlegi felhozatalból az lenne a legkedvezőbb számomra, ha Son Naeun hangjára ébrednék.

               - Áruló! – fújtatott a testvérem. – Nekem már nem is örülsz?

               - Dehogynem, Namjoo, nagyon is, csak másra számítottam.

               - Meg sem kérdezed, miért vagyok itt?

               - Úgyis elmondod.

               - Anyuék ma utaztak Japánba, engem meg nem akartak vinni, szóval idejöttem. Mostantól egy hétig boldogítalak majd! – vigyorgott teljes szívből, és az arcáról leolvasható volt, hogy a „boldogítani” szót ő ezúttal halálosan komolyan gondolja. Néha azért megkérdezhetné az én véleményemet is.

               - Mennyi az idő, Namjoo?

               - Fél tizenegy.

               - Akkor még van bő fél órám kajálni, felöltözni, elkészülni, és beérni! – nyújtóztam elégedetten.

               - Néha nem értelek.  – vont vállat a testvérem, majd felpattant az ágyam széléről, és a földön lévő holmijait kezdte rendezgetni, ami nála azt jelenti, hogy elkezdi méginkább szétrámolni az egészet.

               - Biztos, hogy elég cuccot hoztál? – kérdeztem felvont szemöldökkel, Namjoo csomagjaira nézve, melyek kishíján beterítették az egész szobát.

               - Nem teljesen. – válaszolt őszinte aggodalommal a hangjában.

               - Tudod, néha én sem értelek.

               - Jaaj, oppa, annyi mindent kell mesélnem, olyan rég beszéltünk! – tört elő belőle hirtelen a nyálasabbik énje.

               - Na, ki a szerencsétlen? – kérdeztem vissza azonnal.

Amikor Namjoo-nak mesélési kényszere támad, akkor általában egy – szerinte – jóképű fiú van a dologban. Jobb esetben. Rosszabb esetben valami harmincas kéjenc, akinek Namjoo szemrebbenés nélkül elhiszi minden szavát. Nem egy ilyen rohadéktól kellett már megmentenem a naiv húgom.

               - Ami azt illeti, a neve tök homály, a rózsaszín köd eltakarja. – pirult el Namjoo. – Tegnap, a buliban találkoztam vele, és annyira édes volt. Csak annyit tudok, hogy gazdag, és…

               - Milyen érdekes véletlen, hogy neked mindig a gazdagok tetszenek meg. – vigyorogtam.

               - Ugye? – nézett rám nagy, csodálkozó szemekkel. Ennek tényleg nem lehet még beszólni sem, nem érti a szarkazmust.

               - Oppa! – szólalt meg ismét, pár perc szünet után. – Ugye, nálad van a tablóképem?

               - Persze, hiszen rám erőszakoltad, hogy tartsam mindig a pénztárcámban.

               - Király! – mutatta fel a hüvelykujját a testvérem. – Ha esetleg találkoznál a pasimmal, megmutatnád neki a képet?

               - A pasiddal? He? Miért? – értetlenkedtem.

               - Tudoood, a gazdag srác. Hátha felismer, és akkor találkozhatunk újra! A következő buliig nem bírom ki! – visítozott csillogó szemekkel.

               - Namjoo… - sóhajtottam.

               - Oppaaaaaaa!

               - Jó, megpróbálom. – bólintottam. Namjoo sosem volt egy műveletlen ember, sosem volt rossz tanuló, ráadásul még tehetséges is, hiszen festőművésznek tanul, de néha (Néha?) olyan hülye, hogy legszívesebben letagadnám azt is, hogy ismerem. Persze, ettől még ugyanúgy szeretem azt a kis buta fejét. Ő legalább mindig mellettem áll, ami a barátaim és kollégáim zöméről kevésbé mondható el.

               - Tíz perc múlva be kell érned. – figyelmeztetett Namjoo. – Még mindig pizsamában vagy, tuti elkésel.

               - Viccelsz? Ennyi idő bőven elég! – vagánykodtam a húgom előtt. Persze nem volt igaz, amit mondtam, mert kocsival eleve a kórház van a lakásomtól tíz percre, de nem volt mit tenni, gyorsan elkészülődtem mindennel, otthagytam Namjoo-t, és bevágva magam a kocsimba, elindultam a célom felé.

              

Ami azt illeti, elég gyors voltam, sikerült csak öt perccel később beesnem a kórház ajtaján, mint azt kellett volna. A bejáratnál futottam bele Park Chorong doktornőbe, aki az öltözködéséből ítélve már menni készült.

               - Kim Himchan! – fogta meg a vállam kétoldalt kétségbeesetten. – A főorvos öt perccel ezelőtt hívott a hangosbemondón!

               - Igen?

               - Ja, idegesnek tűnt, fuss, ahogy bírsz! – biztatott Chorong, majd távozott. Táskám magamhoz szorítva sprinteltem végig három folyosót és két lépcsőt, mire végre megérkeztem az irodához. Az ajtó előtt állva, pár másodperc erejéig kifújtam magamból a futás során felgyülemlett feszültséget, majd elegánsan benyitottam szeretett főnökömhöz, de a biztonság kedvéért magam elé emelve a táskám. Az utóbbi jó szolgálatot tett, ugyanis pont sikerült kivédenie egy keménykötésű könyvet, ami Youngjae keze által érkezett az arcom felé, majd lelt végső helyére a padlón.

               - KIM HIMCHAN!!!

               - Mondjad. – Ilyenkor igyekszem mindig hidegvérű maradni, de Youngjae előbb vagy utóbb mindig sikeresen felcseszi az agyam. Lelkiismeretes orvos, de az emberekhez nem ért. Legalábbis hozzám semmiképp.

               - Kim Himchan!

               -  Igen?

               - Egy szégyen vagy! – üvöltötte a főorvos.

               - Már említetted párszor, úgyhogy felfogtam. Asszem’.

               - Ide figyelj! – kiabált továbbra is. – Mégis hogy gondoltad? Hagyod, hogy a páciensed szülei megzavarják a betegek nyugalmát?

               - He? – értetlenkedtem.

               - Nagyon is jól tudod, miről beszélek, Kim Himchan! Choi Junhongról van szó, meg az ő idegbeteg, pszichopata apjáról!

               - Pszichopata? – kérdeztem vissza.

               - Az bizony. Maga Choi Junhong mesélte, hogy az apja időnként veri.

               - És ehhez nekem most mi közöm?

               - Talán nem kéne beengedni az éjszaka közepén az üvöltöző párt a gyerekükhöz. – nézett rám rosszallóan.

               - Hé! Nem én engedtem be őket, jöttek azok maguktól is. Különben is, megállítottam a férfit, amikor rá akart sózni egyet a betegre.

               - Komolyan? – nézett kikerekedett szemmel Yoo doktor.

               - Az Istenért, Youngjae, ennyire bénának azért ne nézz! – keltem ki magamból.

               - Nos, ez esetben sajnálom. Kérlek, figyelj oda Choi Junhongra, és próbáld meg megállítani az apját, amennyiben lehetséges.

               - Ez csak természetes, orvosi kötelesség! – szalutáltam szórakozottan.

               - Nem szeretném, ha annak a kedves kissrácnak baja esne. – mondta lágy hangon.

- Te mióta vagy ilyen együtt érző? Szerelmes vagy, vagy mi? – röhögtem el magam,  majd látva a főnököm szerencsétlen, elvörösödő fejét, inkább a szép, angolos távozás mellett döntöttem. A kollégák ezúttal nem álltak kint az ajtó előtt, így belevethettem magam a munkámba.

Főnököm kérésének eleget téve először a mostanság egyre gyakrabban szóba kerülő Choi Junhongot látogattam meg és vizsgáltam ki, és elégedetten állapítottam meg, hogy a közérzete a tegnap éjjelihez képest jelentős mértékben javult.

- Megkapta a mai fájdalomcsillapító-adagját? – kérdeztem, átfutva a beteg iratait, mintha csak azok között keresnék bármiféle választ.

- Azért egy orvos tudhatná a saját betege dolgait… - morgott Junhong halkan.

- Én kérek elnézést, most jöttem be dolgozni! – csattantam fel.

- Miért nem egy olyan orvoshoz vittek be, mint Youngjae hyung? – bámult ki a fejéből ábrándosan Junhong.

- Youngjae hyung?! – hőköltem hátra.

- Igen, a főorvosról beszélek. – bólintott, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – Miért nem tud ön is olyan lenni, mint Youngjae hyung? Kedves, megértő, lelkiismeretes…

- Ahá, szóval innen fúj a szél. – túrtam bele a hajamba megrökönyödve. – Yoo Youngjae előadta az együtt érző doktorbácsit, mi?

- Nem, ő tényleg ilyen. – mondta teljes meggyőződéssel Junhong.

- Értem. – vigyorogtam. – Na, de megkapta a fájdalomcsillapítót?

- Ja. – bólintott.

- Akkor viszlát a következő vizitkor, tudja, ha valamire szüksége van, használja a nővérhívót! – csettintettem szórakozottan, majd magára hagytam a beteget.

Valami nem stimmel Youngjae-vel mostanság. Lehet, hogy igaz, amit a Baram Kórházban pletykálnak, és a főorvos tényleg meleg…?

 

3. rész

*Zelo PoV*

Már nem érdekelt sem a szüleim szidása, sem az éles fájdalom, ami minden mozdulatomnál úgy nyilallt bele a combomba, mintha egy konyhakést forgatnának benne. Csak az számított, hogy egy kicsit aludhassak, és magam mögött hagyva a valóságot álmodhassak egy kicsit egy jobb életről, ami nekem nem adatott meg. Az álmok sem tarthatnak örökké, mindig fel kell ébredni, ha más nem, a nővérkére hangjára, miközben vállamat lökdösve egyre hangosabban ismételgeti, hogy "Ébredjen! Reggeli!".

Szemeimet lassan kinyitva megpillantottam a finom vonású, ismerős arcot. Naeun nővér, ha jól emlékszem. Egy halvány mosoly kíséretében megpróbáltam felülni az ágyban, amiben Naeun készségesen segített is. Miközben próbáltam tartani magam, a nővérke apró kezeivel megemelte az ágy támláját, így kényelmesen tudtam már ülni. Felállt, majd az eddig a mellettem lévő kis asztalon pihenő tálcát elém tette, jó étvágyat kívánt, majd sietős léptekkel kiment. Pár másodpercig még bámultam a fehér ajtót, majd tekintetemet levezetve az ölemben lévő tálcára egy fintorral nyugtáztam, hogy a Baram Kórház sem az ételeiről híres. Az ételmennyiség még egy anorexiásnak is kevés lenne, ezért hamar meg is ettem mindet majd visszadőltem az ágyra.

Kopogtatást hallottam, majd az ajtó felé fordulva megpillantottam élénklila hajú barátomat. Beljebb lépve ágyam mellé húzott egy széket, és kezembe nyomott egy hatalmas csokrot amibe beletűzve egy díszes szív alakú papíron ez állt : "Gratulálunk az eljegyzéshez!". Kis fáziskéséssel, de elröhögtem magam. Jongup nem értette, mitől lett hirtelen ilyen jó kedvem, ezért felé fordítottam a kis lapot. Arca természetellenes vörös színt vett fel majd hajába túrva bocsánatot kért.

- Nem is te lennél, ha nem nyúltál volna mellé. – mondtam, még mindig nevetve.

- Amúgy... Miért köptél be anyuéknak?

- Én nem akartam. - próbált mentegetőzni.

- Apád felhívott, és elkezdett fenyegetőzni. Gondoltam, jobb lesz, ha inkább elmondom az igazat. 
Hirtelen hangosan becsapódott a kórterem ajtaja, mindketten odanéztünk, és a szüleim lenéző tekintetével találtuk szembe magunkat.

- Choi Junhong! Pakolj, megyünk haza! - közölte apám teljes nyugalommal.

- Mi?! Az orvos azt mondta egy hétig bent kell feküdnöm, menjetek inkább haza.

 - Már megmondtam! Ne feleselj a szüleiddel! Nem érdekel, hogy mit mondott az az orvosnak nem nevezhető bőrgatyás gyerek! Az én szavam számít, szóval fogd a cuccod és gyere!  - ordította maximális hangerőn. Tisztában van egyáltalán azzal, hogy ez egy kórház és én itt fekszem törött lábbal?! Már kezdtem volna bele a mondandómba, mikor egy fiatal, kerek arcú orvos apámat túlüvöltve belém fojtotta a szót.

- Mit képzelnek maguk? Ez egy kórház! A betegeinknek csendre és pihenésre van szükségük, úgyhogy távozzanak! Kérem!

Apám egy kicsit megilletődötten bámult a férfira, majd anyámat karon fogva kiment a szobából, becsapva maga után az ajtót.

 - Dr. Yoo Youngjae főorvos vagyok. - fordult felénk, aprót meghajolva, most már emberi hangerővel beszélve. - Megkérdezhetem, kik voltak az előbbi látogatói?

- A szüleim. - mondtam egyszerűen. 
- Négyszemközt tudna hagyni minket egy kicsit? - biccentett fejével barátom felé, aki bólintva kivánszorgott az ajtón. Miután Youngjae megbizonyosodott róla, hogy ketten vagyunk halkan elkezdett beszélni.

- Figyeljen! Számomra a betegeim épsége a legfontosabb, ezért ha bármikor hasonló eset történik, azonnal szóljon, és én elintézem. El tudná mondani, hogy mi a gondja a szüleivel? - hangja magabiztos volt, de éreztem benne némi aggódást is.

Tekintetem ráemelve végigmértem őt. Egész jóképű. Fehér nadrágot viselt ami combja közepéig engedte láttatni formás lábait, a többit a szintén fehér orvosi köpenye takarta. Kim doktorhoz hasonlóan ő is fiatal, de rajta láttam, hogy komolyan veszi főorvosi rangját. Éreztem, hogy benne megbízhatok, ezért elmondtam az igazságot.

 - Apám egy agresszív ember. Ha nem azt és úgy csinálom, amit ő szeretne, akkor megver. Egyszer úgy megütött, hogy a falhoz csapódva agyrázkódást kaptam, azóta gyakran van emlékezetkiesésem. - válaszoltam.

- És hogyan került ide?

Elmeséltem neki a tegnap esti veszekedésünket, hogy elszöktem otthonról Jonguppal, majd a parkban eltört a deszkám. Egyre többet kérdezett, és én mindenre válaszoltam neki. Szinte mindent kiszedett belőlem a családomról és rólam is. Láttam az arcán, hogy felkavarták a hallottak, tekintetében szomorúság és sajnálat volt. Észre sem vettem, hogy időközben tenyerét kézfejemre helyezve simogatni kezdte azt, de mikor rájöttem, elhúztam kezemet. Kicsit meglepődött, de aztán folytattuk a beszélgetést.

Körülbelül egy fél órát ülhetett mellettem Youngjae, mikor meghallotta nevét a hangosbemondóban.

- Most mennem kell, de ha bármi gond van, csak szóljon és azonnal jövök! - kacsintott, majd

egyedül hagyott engem a gondolataimmal.

 Főorvoshoz képest nagyon fiatal, de törődik a betegeivel. Jól esett, hogy elmondhattam neki a történteket. Meséltem neki a suliról, a haverokról. Azt is megkérdezte, van-e barátnőm, de mikor nemleges választ kapott, furcsán csillogó szemmel, halványan mosolyogva elpirult. Ezt nem nagyon tudtam mire vélni, mint azt sem, hogy elkezdett simogatni. Lehet, hogy meleg…? Ilyen, és ehhez hasonló hülyeségeken gondolkoztam, mikor meghallottam Youngjae ideges hangját a folyosóra felszerelt hangosbemondóból.

- Dr. Kim Himchant várom a főorvosi irodába! Dr. Kim Himchant várom a főorvosi irodába!

2. rész

               *Himchan PoV*

 „Kim Himchant várják a főorvosi irodába! Kim Himchant várják a főorvosi irodába! Kim Himchant várják a főorvosi irodába!”

               - Megyek már. – morogtam magam elé, és feltápászkodtam kényelmes helyemről, de utoljára még vetettem egy csábító pillantást a mellettem ülő nővérre, aki hasonló töltettel mosolygott rám vissza. Hiába, teljesen igaznak vélem a legendát arról, hogy Kim doktor bárkit lekenyerez a nézésével. A divatérzékem is magasan túlszárnyalja a kollégáimét, amit ők igen gyakran szóvá is tesznek, csak éppen nem úgy, ahogy én szeretném.

               Tudtam, hogy Yoo Youngjae, a főnököm is pontosan ezért hívat. Minden héten legalább egyszer látogatást kell tennem az irodájában a különféle szeszélyei miatt. Úgy tűnik, én vagyok a „kiválasztott”, nekem kell heti, sőt olykor napi rendszerességgel elviselnem az összes baromságát. Mondhatjuk, hogy ez bizonyos előnyöket is magába foglal, többek között azt, hogy Youngjae és köztem szorosabb a kapcsolat, mint bármely más dolgozó és a főorvos között. A szorosabb kapcsolat alatt nem feltétlenül egy meghitt barátságot kell érteni, egyszerűen csak arról van szó, hogy velem képes emberi dolgokról is tárgyalni. Na, nem mintha ez változtatna azon a tényen, hogy mennyire elegem van belőle.

               - Kim Himchan! – fogadott egy igazán kedves, minimum száz decibeles üvöltés, mikor beléptem az iroda ajtaján.

               - Mi van már megint? – sóhajtottam álmatag hangon.

               - Choi doktor ismét sérelmezte az öltözködésed, vissza kéne venned.

               - Choi doktor? – röhögtem el magam – Az még egy dolog, hogy az a fickó leragadt a nyolcvanas évekbeli öltözködésnél, de nekem, a Baram Kórház legjobb sebészének ne szóljon egy szót se az, aki tíz éves szakmai gyakorlat után is képes olyan hibákat véteni, amit még egy rezidens sem követ el! Röhej…

               - Egy elit orvos akkor sem jár ennyire nyitott ingben és bőrnadrágban. Meg kell őriznünk a tekintélyünket. – szögezte le a főnököm. Úgy tűnik, most jó hangulatában találtam, mert ellenállásom ellenére sem vágott hozzám még semmilyen dokumentumot az asztaláról, mint ahogyan azt általában szokta.

               - Akkor kész? Mehetek? – néztem a karórámra idegesen, mintha csak sietnék valahová.

Youngjae belemélyedt az irataiba, ezzel jelezve, hogy szabadjára enged.

               Az iroda ajtaján kilépve néhány kollégámmal találtam szembe magam. Ez amolyan megszokás itt, szinte mindenki tart a főnöktől, így bajtársias együttérzéssel fogadunk mindenkit, akit behívtak az irodába.

               - Túlélted? – ugrott elém a fent említett Choi doktor. Haha, kis álszent.

               - Persze. – néztem végig a társaságon önelégülten. – De hiszen mindenki tudja, hogy Kim Himchan zseniális, nem igaz?

               Nem vártam választ, és nem is kaptam, csak nyugalmas csendben megindultunk az orvosi ebédlő felé négyen-öten, hogy a nagy munka közepette az éhenhalás veszélye mégse fenyegessen bennünket. A kései vacsora természetesen az a jó kórházi koszt volt, amiből három adag nem lenne elég egy kismacskának sem, nemhogy egy embernek egy adag, így hát nem csoda, hogy ennyire sovány vagyok. Még jó, hogy briliánsan értek a divathoz, különben nem látnák az emberek az előnyös részeimet, csak azt vennék észre, hogy ez egy gebe. Márpedig én ezt nem akarom.

               „Kim doktort várják a sebészeti osztály négyes rendelőbe! Kim doktort várják a sebészeti osztály négyes rendelőbe!”

               - Na, basszus. – pattantam fel azonnal az asztaltól, és Park doktornő elé toltam a még el nem fogyasztott ételt. – Edd csak meg, Chorong-ah.

               - Köszönöm! – hajlongott a fiatal doktornő.

Bár nem én vagyok az egyetlen Kim vezetéknevű orvos a Baram Kórházban, a négyes sebészet azóta tartozik kizárólag gozzám, amióta itt dolgozom. Már a négyes szám hallatára is felkapom a fejem, annyira hozzám nőtt ez a rendelő. Ez az én szerencseszámom, ha úgy tetszik, bár nem nagyon hiszek az ilyesfajta babonákban.

               Amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem a rendelőm felé. Valószínűleg valaki megint összeszerencsétlenkedett valamit, amit nekem gyerekjáték, napi rutin kezelni és gyógyítani, mindazonáltal pedig sok szenvedéssel jár a beteg részéről. De ki a fene az, aki ilyen későn óhajtja magát összetörni?

               Amint beléptem a rendelőbe, az asszisztensem, Son Naeun már a beteg adatait rendezgette a számítógép mellett, miközben az ágyon halálra vált, fájdalmas arccal egy fiatal srác feküdt, és ahogy szenvedő mozdulataiból kivettem, a dologban combcsonttörés lehetett. Mellette egy élénklila hajú, erős testfelépítésű fiú ácsorgott, tétován egyik lábáról a másikra nehezedve.

               - Jó napot kívánok, dr. Kim Himchan vagyok, a kezelőorvosa. – futottam le egy enyhe meghajlás kíséretében a szükséges tiszteletköröket. – Mi a panasza?

               - A combom… - préselte ki magából nehézkesen a szavakat.

               - Már megkapta a maximális mennyiségű fájdalomcsillapítót az imént. – jegyezte meg Naeun. – Hamarosan hatni fog.

               Gyakorlott mozdulatokkal futtattam végig a kezem a páciens lábán, aki erre fájdalmasan felnyögött.

               - Itt vannak a leletek, illetve a röntgen eredménye. – pattant elém készségesen az asszisztensem.

- Mi történt? – kérdeztem a beteget. Ahogy az arcán láttam, a fájdalomcsillapító is elkezdett hatni. Közben odaültem mellé, és elkezdtem begipszelni a lábát.

               - Elestem.

               - Ennyi az egész? – pillantottam fel rá.

               - Gördeszkáztam, meglazult a kerék. Nem számít. – mondta kimérten.

               - Hány éves? – érdeklődtem hirtelen, kis szünet után.

               - Tizenhét. – Rövid szavakban válaszolt, mégis sokatmondóan, jelentékenyen ejtette ki azokat. Talán  nem vagyok a szó minden értelmében intelligens, de szociális érzékem azt súgta, ez a fiú bizonyos tekintetben sokkal érettebb, mint kortársai.

               - Neve?

               - Choi Junhong.

               - Mhm… - hümmögtem. Úgy láttam, a gipsz végleg kezd megkötni, ezért megkocogtattam.

               - Érzi?

               - Nem, de azon kívül rohadtul fáj. Leszakad a lábam. – mondta fájdalmasan a beteg.

               - El kell viselnie. És bent kell maradnia egy hétig. – jelentettem ki. Egészen addig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a páciens mellett álldogáló lilahajú fiúnak, de ahogy felnéztem Junhongról, most megakadt rajta a szemem.

               - Ön kicsoda? – kérdeztem.

               - Hm? – nézett vissza rám kissé homályfedte tekintettel.

               - Moon Jongup. – válaszolt helyette Junhong. – Haverom.

               - A legjobb! – vigyorodott el enyhe fáziskéséssel Jongup.

               - Értem. – bólintottam, elmerengve a nem kicsit furcsa baráti pároson. – Na, de amennyiben Moon Jongup úr nem bánja, a beteget elvinnénk a kórtermébe. Pihenésre van szüksége.

               - Természetesen, nekem úgyis sietnem kell táncórára. – vigyorgott szüntelenül Jongup. – Viszlát, szia Junhong!

               - Szia Hyung! – kiáltott utána erőtlenül a megszólított. – Nem is ilyenkor van a táncórája…

Choi Junhongot hamarosan tolószékbe ültettük, és Naeun elkísérte a kórterembe, én pedig végre nyugodtan elmehettem enni.

               Már igazán későre járt, mikor minden teendőm elvégeztem, és már csak a betegeim meglátogatása maradt hátra. Hat páciens tartózkodott a kórházban, akiknek én voltam a kezelőorvosa, így ez nem vett igénybe sok időt, főként, hogy a betegeim mind aludtak. Mind, kivéve Choi Junhongot, aki combcsonttöréssel érkezett a mai este folyamán a négyes rendelőbe.

               - Miért nem alszik? – kérdeztem, mikor beléptem a kórtermébe.

               - Volt már eltörve valamije? – nézett fel rám rosszallóan. – Biztos nem. Akkor nem kérdezne ilyen hülyeségeket.

               - Fejlődő szervezetnek szüksége van az alvásra, főként, ha beteg. Így gyorsabban gyógyul. – hívtam fel a figyelmét, villogtatva orvosi tudásom.

               - Na ne mondja! – sóhajtotta Junhong, és levágta magát fekvő helyzetbe.

               A pillanattal tökéletesen párhuzamosan bevágódott a mögöttem lévő ajtó, ezzel a földre taszítva engem.

               - Kiszakadt a nadrágom! – kiáltottam fel azonnal, de belátva, hogy nem ez a megfelelő pillanat az önsajnáltatásra, gyorsan felpattantam, és megszemléltem az érkezőket.

               - Choi Junhong! – üvöltötte egyszerre a kórterembe éppen hogy csak berontó nő és férfi. Biztosan Junhong szülei, gondoltam.

               - Igen? – kérdezett vissza már-már szemtelen nyugalommal a megszólított.

               - Hogy képzeled? – kiabálta le a fejét a nő. – Éjjel kiszöksz, aztán Jongup értesít minket, hogy kórházban vagy! Szorult beléd egyáltalán bármiféle felelősségérzet?

               - Jongup hyung megtanulhatná befogni a száját. – meredt maga elé Junhong.

               - Te tanulhatnád meg befogni a szád! – kiáltotta az apja. – Már azon gondolkodom, hogy az unokatestvéredre hagyom a céget, az legalább tanulni képes, és nem olyan mihaszna, mint amilyen te vagy!

- Csak tessék. – mondta halkan a fiú.

               - És még szemtelen is… – sóhajtotta az anyja kimerülten.

               - Kidolgozzuk a belünk érted, aztán ez a hála! Esküszöm, szégyellem, hogy ilyen gyerekem van Legszívesebben kitagadnálak a családból, mert a világon semmit sem érsz! – üvöltötte a férfi, már-már átlépve az egészséges hangerő határát. Döbbenten néztem végig a jelenetet, majd mikor az apa dühösen megindult a páciensem felé, nem nézhettem tétlenül, és elkaptam az erős férfi karját. Bár az én fizikumommal kissé furcsán festhetett a jelenet, sikerült megállítanom.

               - Vegyék már észre magukat, ez egy kórház! Ráadásul éjjel kettő van! – figyelmeztettem őket. – Szépen menjenek haza, és hagyják nyugodni a beteget, elég súlyos combcsonttöréssel érkezett ma a kórházba, szóval gyanítom, nincs túl sok hangulata ehhez a családi perpatvarhoz. Rendezzék le majd otthon, vagy holnap jöjjenek be, bánom is én, de hagyják pihenni Choi Junhong-ot!

               - Ennek? Ennek soha semmihez nincs hangulata… Főleg tanulni nincs! – morgott az apja.

               - Kérem szépen, menjenek haza! – esdekeltem. Nem szokásom belefolyni ilyen kényes családi ügyekbe, de Choi Junhong jelenleg az én páciensem, én felelek az egészségéért, és ha ilyesmi történik az én betegemmel, az a kollégák szemében csakis az én hibám lesz, őket pedig nem tanácsos magamra haragítani. A Baram Kórház egy valódi pletykaközpont.

               - Drágám, menjünk. – fogta meg a férje karját szelíden a nő. – És veled, Choi Junhong, még elbeszélgetünk.

               Kimentek az ajtón, de egy utolsó, szemrehányó pillantást még vetett az apa a fiára.

               - Mentünk volna aznap anyáddal inkább moziba…