3. rész

*Zelo PoV*

Már nem érdekelt sem a szüleim szidása, sem az éles fájdalom, ami minden mozdulatomnál úgy nyilallt bele a combomba, mintha egy konyhakést forgatnának benne. Csak az számított, hogy egy kicsit aludhassak, és magam mögött hagyva a valóságot álmodhassak egy kicsit egy jobb életről, ami nekem nem adatott meg. Az álmok sem tarthatnak örökké, mindig fel kell ébredni, ha más nem, a nővérkére hangjára, miközben vállamat lökdösve egyre hangosabban ismételgeti, hogy "Ébredjen! Reggeli!".

Szemeimet lassan kinyitva megpillantottam a finom vonású, ismerős arcot. Naeun nővér, ha jól emlékszem. Egy halvány mosoly kíséretében megpróbáltam felülni az ágyban, amiben Naeun készségesen segített is. Miközben próbáltam tartani magam, a nővérke apró kezeivel megemelte az ágy támláját, így kényelmesen tudtam már ülni. Felállt, majd az eddig a mellettem lévő kis asztalon pihenő tálcát elém tette, jó étvágyat kívánt, majd sietős léptekkel kiment. Pár másodpercig még bámultam a fehér ajtót, majd tekintetemet levezetve az ölemben lévő tálcára egy fintorral nyugtáztam, hogy a Baram Kórház sem az ételeiről híres. Az ételmennyiség még egy anorexiásnak is kevés lenne, ezért hamar meg is ettem mindet majd visszadőltem az ágyra.

Kopogtatást hallottam, majd az ajtó felé fordulva megpillantottam élénklila hajú barátomat. Beljebb lépve ágyam mellé húzott egy széket, és kezembe nyomott egy hatalmas csokrot amibe beletűzve egy díszes szív alakú papíron ez állt : "Gratulálunk az eljegyzéshez!". Kis fáziskéséssel, de elröhögtem magam. Jongup nem értette, mitől lett hirtelen ilyen jó kedvem, ezért felé fordítottam a kis lapot. Arca természetellenes vörös színt vett fel majd hajába túrva bocsánatot kért.

- Nem is te lennél, ha nem nyúltál volna mellé. – mondtam, még mindig nevetve.

- Amúgy... Miért köptél be anyuéknak?

- Én nem akartam. - próbált mentegetőzni.

- Apád felhívott, és elkezdett fenyegetőzni. Gondoltam, jobb lesz, ha inkább elmondom az igazat. 
Hirtelen hangosan becsapódott a kórterem ajtaja, mindketten odanéztünk, és a szüleim lenéző tekintetével találtuk szembe magunkat.

- Choi Junhong! Pakolj, megyünk haza! - közölte apám teljes nyugalommal.

- Mi?! Az orvos azt mondta egy hétig bent kell feküdnöm, menjetek inkább haza.

 - Már megmondtam! Ne feleselj a szüleiddel! Nem érdekel, hogy mit mondott az az orvosnak nem nevezhető bőrgatyás gyerek! Az én szavam számít, szóval fogd a cuccod és gyere!  - ordította maximális hangerőn. Tisztában van egyáltalán azzal, hogy ez egy kórház és én itt fekszem törött lábbal?! Már kezdtem volna bele a mondandómba, mikor egy fiatal, kerek arcú orvos apámat túlüvöltve belém fojtotta a szót.

- Mit képzelnek maguk? Ez egy kórház! A betegeinknek csendre és pihenésre van szükségük, úgyhogy távozzanak! Kérem!

Apám egy kicsit megilletődötten bámult a férfira, majd anyámat karon fogva kiment a szobából, becsapva maga után az ajtót.

 - Dr. Yoo Youngjae főorvos vagyok. - fordult felénk, aprót meghajolva, most már emberi hangerővel beszélve. - Megkérdezhetem, kik voltak az előbbi látogatói?

- A szüleim. - mondtam egyszerűen. 
- Négyszemközt tudna hagyni minket egy kicsit? - biccentett fejével barátom felé, aki bólintva kivánszorgott az ajtón. Miután Youngjae megbizonyosodott róla, hogy ketten vagyunk halkan elkezdett beszélni.

- Figyeljen! Számomra a betegeim épsége a legfontosabb, ezért ha bármikor hasonló eset történik, azonnal szóljon, és én elintézem. El tudná mondani, hogy mi a gondja a szüleivel? - hangja magabiztos volt, de éreztem benne némi aggódást is.

Tekintetem ráemelve végigmértem őt. Egész jóképű. Fehér nadrágot viselt ami combja közepéig engedte láttatni formás lábait, a többit a szintén fehér orvosi köpenye takarta. Kim doktorhoz hasonlóan ő is fiatal, de rajta láttam, hogy komolyan veszi főorvosi rangját. Éreztem, hogy benne megbízhatok, ezért elmondtam az igazságot.

 - Apám egy agresszív ember. Ha nem azt és úgy csinálom, amit ő szeretne, akkor megver. Egyszer úgy megütött, hogy a falhoz csapódva agyrázkódást kaptam, azóta gyakran van emlékezetkiesésem. - válaszoltam.

- És hogyan került ide?

Elmeséltem neki a tegnap esti veszekedésünket, hogy elszöktem otthonról Jonguppal, majd a parkban eltört a deszkám. Egyre többet kérdezett, és én mindenre válaszoltam neki. Szinte mindent kiszedett belőlem a családomról és rólam is. Láttam az arcán, hogy felkavarták a hallottak, tekintetében szomorúság és sajnálat volt. Észre sem vettem, hogy időközben tenyerét kézfejemre helyezve simogatni kezdte azt, de mikor rájöttem, elhúztam kezemet. Kicsit meglepődött, de aztán folytattuk a beszélgetést.

Körülbelül egy fél órát ülhetett mellettem Youngjae, mikor meghallotta nevét a hangosbemondóban.

- Most mennem kell, de ha bármi gond van, csak szóljon és azonnal jövök! - kacsintott, majd

egyedül hagyott engem a gondolataimmal.

 Főorvoshoz képest nagyon fiatal, de törődik a betegeivel. Jól esett, hogy elmondhattam neki a történteket. Meséltem neki a suliról, a haverokról. Azt is megkérdezte, van-e barátnőm, de mikor nemleges választ kapott, furcsán csillogó szemmel, halványan mosolyogva elpirult. Ezt nem nagyon tudtam mire vélni, mint azt sem, hogy elkezdett simogatni. Lehet, hogy meleg…? Ilyen, és ehhez hasonló hülyeségeken gondolkoztam, mikor meghallottam Youngjae ideges hangját a folyosóra felszerelt hangosbemondóból.

- Dr. Kim Himchant várom a főorvosi irodába! Dr. Kim Himchant várom a főorvosi irodába!