5. rész

*Zelo PoV*

    Negyedik nap. Kezdtem hozzászokni a kórházi élethez. A sivár, fehér falak, a kevés, íztelen kaja már szinte természetesnek tűntek. A lábam ugyanúgy fájt, de legalább a mosdóig el tudtam menni egyedül. A mindennapos reggeli rutinvizsgálat miatt ismét Kim Himchan hangja keltett, kinek vállán szokásától eltérően nem egy kék Nike táska, hanem egy gitártok lógott.
    - Jó reggelt! Hogy aludt? - kérdezte halvány mosollyal az arcán.
    - Ahhoz képest, hogy nem bírom mozdítani a lábam, rohadtul fáj mindenem és még pisilni is kell egész jól. - Mosolya szinte azonnal fintorrá alakult, majd a tokot levéve válláról inkább nekilátott kivizsgálásomnak.
    - A vérnyomás és a pulzus megfelelő, ha bármi gondja van használja a nővérhívót. - mondta a monoton, szinte bemagoltnak tűnő szöveget. A vizit végeztével gyorsan kiloholt a szobából, de helyét szinte azonal átvette barátom, Jongup.
    - Szia - köszönt a lila hajú, majd leült az ágyam szélére.
    - Szia. Tudod, gondolkoztam azon, amit még aznap este beszéltünk, mikor eltört a deszkám.
    - Aha... - nézte az asztalomon figyelő gyógyszeres dobozokat.
    - De nem jutottam semmire - folytattam, de olyan volt mintha magamnak beszélnék, mivel Jongup elég jól elszórakoztatta magát, rám szinte nem is figyelve.
    - Hmm. Az szar. De ha a suli miatt így berág rád, mit szólna ahhoz, ha mondjuk azt közölnéd vele, hogy meleg vagy?
    - Nem is vagy te olyan hülye! - mosolyogtam szemeibe nézve. - Azon biztos kiakadna, ha egy srácot mutatnék be neki. De kit?

    Miután barátom elment, elhatároztam, hogy kimegyek egy kicsit az udvarra. Ez persze egy elég felelőtlen döntés volt, ugyanis a lábam még mindig piszkosul fájt. Egy nővérke és két mankó segítségével sikeresen lejutottam a lifttel a földszintig anélkül, hogy a másik lábamat is eltörtem volna. A nagy fotocellás ajtón kiérve megéreztem a friss levegőt, ami olyan jól esett most. Egy fa alatti padra ültem le és fejemet hátrahajtva, csukott szemmel próbáltam relaxálni. Már majdnem elaludtam volna mikor valaki levágta magát mellém. Szemeimet kinyitva rá pillantottam a magában dünnyögő Himchanra.
    - Basszus, ez is gajra ment. - nézte a kezében lévő gitárhangolót. - De utálok hallás alapján hangolni. - kezdte el bosszúsan csavargatni a hangolókulcsokat.
    - Khm... Nem zavarja, hogy pihenni szeretnék? - kérdeztem.
    - Őszintén? Nem. Ez a pad pont az orvosi ebédlő ablaka alatt van, és ha jól tudom Chorong-ah most van szüneten. Nehogy azt hidd, hogy neked akarok gitározni!
    - Ja, hogy most már tegeződünk? - Kérdésemet válaszra sem méltatva megpengette az első akkordot és elkezdett énekelni. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen jól játszik. Hol az arcát fürkésztem, hol a húrokon gyorsan mozgó ujjait néztem. Ahhoz képest, hogy fiú, nagyon szép az arca, de sajnos ez a modoráról már kevésbé mondható el. De ha jobban megismerném, akkor talán...Talán még segíthetne is nekem. Igen! Ő lesz az!

*Youngjae PoV*

    Egy hosszú éjszakai műszak végeztével fáradtan léptem ki a lift ajtaján. Még csak délelőtt tizenegy óra volt, de én már hat órája bent voltam a kórházban, és amire akkor a legjobban vágytam, egy kiadós alvás volt. Ha tizenhat éves koromban vakaki azt mondta volna nekem, hogy én huszonkét évesen diplomás főorvos leszek, és szórakozás helyett inkább az alvást választom, talán jól kiröhögtem volna. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ez lesz a szakmám, de ha már így alakult...
    Gondolatmenetemet hangos zene zavarta meg. Komolyan! Melyik beteg olyan idióta, hogy nem fogja fel, ez egy kórház?! Az ebédlő ablakán kinézve megpillantottam a pont alattam lévő padon Kim Himchant egy gitárral kezében hangosan énekelni. Ennek az embernek mindig sikerül engem felhúznia, ha nem lenne a Baram kórház elismert sebésze, már rég kirúgattam volna, az biztos. Idegesen kirohantam az udvarra, majd számonkérő tekintettel meredtem az említettre, aki észre sem vett, csak csukkott szemmel énekelt egy szerelmes dalt. Na várjunk csak! Ez most egy szerenád?! Itt? De mégis kin...
    - Junhong? - kiáltottam a Himchant bámuló srácra.
    - Ó! Helló Hyung! - köszönt mosolyogva, de én oda se figyeltem, csak elindultam vissza az ebédlőbe.
    Ideges voltam. Hogy miért? Talán csak a féltékenyég miatt. Igen, igaz a hír, ami mostanában az ápolónők kedvenc témája, miszerint meleg vagyok. Próbáltam titokban tartani, de valahogyan kitudódott, és most mindenki erről beszél de amíg megmarad a tekintélyem, addig nem érdekel, hogy ki mit gondol. És bár nem tudja senki, Zelo első pillantásra megtetszett nekem. Talán egy kicsit meg is szerettem. De persze annak az idiótának mindig be kell jönnie a képbe. Én vagyok a főorvos, mégis mindenki Himchant isteníti, de ez neki nem elég. Neki pont az a tizenhét éves srác kell, akit én szemeltem ki. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, hogy lekoptassam Junhongról. De hogyan?

    - Mi? Hülye vagy Jae?! El nem játszom neked, hogy meleg vagyok! - kiabálta legjobb barátom ijedt tekintettel.
    - Ne már, Yongguk! Most az egyszer nem tudnál rajtam segíteni? - néztem rá könyörgő szemekkel.
    - Azt akarod, hogy hajtsak rá a munkatársadra, mert gitározott egy srácnak, aki bejön neked? - nézett rám még mindig döbbent fejet vágva.
    - Nagyjából ennyi lenne, igen. De ha összejöttem Junhongieval, akkor dobhatod. - mondtam egy elégedett vigyorral az arcomon. - Mellesleg mikor akarsz venni magadnak egy normális gatyát? Nem hiszem, hogy a BB Entertainment örökösének ne lenne rá pénze...
    - Hé! Ez igenis normális! - mutatott a nadrágon lévő mintára - Én magam hímeztem. Nem értesz a divathoz!
    - De akkor segítesz? - tereltem a témát.
    - Igen, de tudd, hogy nagyon sokkal jössz még ezért nekem!