2014. augusztus 11., hétfő

1. rész

*Zelo PoV*

- Choi Junhong! - Hallottam anyám éles kiáltását a földszintről. Már megint mit akarhat?
- Mondtam már! Csak Zelo! - vetettem oda flegmán, és kényelmesen levánszorogtam az emeletről. Fejemet lehajtva beléptem a barátságosnak tűnő, modern nappaliba, hol most szinte vágni lehetett a feszültséget. Szüleim szigorú tekintettel mértek végig, majd mint akik olvasnak egymás gondolataiban, egyszerre néztek a szemembe.
- Az elmúlt egy hónapban ez már a második - mondta anyám erélyes hangon, majd felém nyújtott egy hivataosnak tűnő lapot. Már megint... Tekintetem ráemeltem a papírra, gyorsan végigfutottam a sorokat.
- "Hanyag, nemtörődöm és szenvtelen magatartása miatt értesítem a szülőket, hogy a következő rovás után gyermeküket eltanácsoljuk az intézményből." - idézte apám az utolsó szavakat erősebben kihangsúlyozva. - Csalódtam benned! Nem tűröm el többé, hogy mindent megengedj magadnak, ezennel az lesz amit én mondok! A cégnek méltó örökösre van szüksége, nem egy olyan gyerekre, mint te! Változtass a modorodon, különben... - Itt megakadt.
Különben mi? Megint megversz? Végig sem hallgatva monológját hátat fordítottam neki, és visszamentem a szobámba. Amint becsuktam az ajtót, levetettem magam az ágyra, majd szememet lehunyva kezdtem el gondolkozni. Sosem volt jó kapcsolatom a szüleimmel. Előre megtervezték a jövőmet, azt gondolták miután lediplomázok, átveszem a családi cég irányítását. Annyira biztosak voltak a sorsom alakulásában, hogy figyelembe se vették az én álmaimat. Egyre jobban kezdtem ellenállni az akaratuknak, a saját fejem után mentem, és a csendes éltanuló helyett hamar a lázadó fiatalok élére álltam. Ez persze nem tetszett az apámnak, aki az utóbbi időben már nem csak
szavakkal próbált fegyelmezni. Ez volt az oka annak is, hogy most már, ha szeretnék, se lennék képes a kitűnő tanuló cím elnyerésére. Egy nagyobb vitánkat követően úgy a falhoz lökött, hogy az agyrázkódás mellett súlyos memóriazavarom is lett, ennek következtében az agyam nem képes minden információ befogadására. Anyámnak persze nem meséltem erről semmit, nem akartam, hogy megtudja, milyen erőszakos is a férje valójában. Halk veszekedés és egy tompa puffanás zaja hallatszódott fel, de már nem is érdekelt. Gondolataim egyre halványabbak lettek, pilláim nehezebbek. Szépen lassan elnyomott az álom.
Nem tudom, pontosan meddig alhattam, mikor hirtelen ismerős dallam ütötte meg a fülem. Gondolkoznom kellett mire rájöttem, mi is az valójában. Kanye West Stronger című száma egyre hangosabban szólt a párnám alól. Elővettem a mobilom és megállapítottam, hogy barátom, Jongup hív. Este tizenegykor.
- Halló?! - szóltam bele a készülékbe.
- Ömm. Hello! Lenne kedved egy kicsit kijönni velem a pályára? Csak egy órára. - próbált unszolni. Tisztában van egyáltalán azzal, hogy mennyi az idő?
- Hát jó. De ne hívj senki mást! - Majd egy gombnyomással befejeztem a hívást. Fölkeltem, magamra kaptam egy zöld pulóvert, majd az ajtóhoz mentem, és halkan lenyomtam a kilincset. A folyosón sötét volt már, ezért leosontam a lépcsőn, hang nélkül felkaptam az ebédlőben heverő deszkám, majd kiléptem a lámpákkal megvilágított utcára. Lassú léptekkel haladtam a park felé, mikor szó szerint belefutottam barátomba. Sűrű bocsánatkérések közepette ragadtam karon majd segítettem fel a földről. Kicsit még meglepődötten állt, de láttam rajta, hogy semmi nagyobb baja nem esett.
- Lila? - kérdeztem tőle miután jobban szemügyre vettem arcát.
- Ja hogy ez? - túrt bele a hajába – Igen. Ma festettük be. Kellett valami, amitől menőbb leszek, mint te. - mondta, majd halvány pír jelent meg az arcán. Nevettem egyet a furcsa ötletén, majd intettem neki és tovább folytattuk utunkat.
- Megint összevesztetek a szüleiddel? - kérdezte. Túl jól ismer már ahhoz, hogy tudja, nincs minden rendben.
- Ami azt illeti...Igen. Kiküldték a második értesítő levelet, és ezen persze kiakadtak. Apám azt mondta, csalódott bennem. Persze azt nem említette, hogy ez részben miatta történt.
 - Anyád még mindig nem tudja?
- Nem. De előbb, vagy utóbb úgyis kiderül. Én csak azt szeretném, hogy ő jöjjön rá, de ahhoz valami olyat kéne tennem, ami miatt apám képes lenne mások előtt behúzni nekem.
- Mire gondolsz?
- Még nem tudom, de ki fogok találni valamit. Tudnál benne segíteni?
- Persze. - felelte némi kétellyel a hangjában Idő közben megkérkeztünk a gördeszkapályához. Csak a közeli házak ablakain kiszűrődő fény világította meg a teret. Nem sokat lehetett látni, de úgy ismertem már ezt a helyet, mint a tenyeremet. Mostanában elég gyakran lógtunk itt a haverokkal. Itt ragadt rám a Zelo becenév is. Azóta mindenki így hív kivéve a szüleimet és Jongupot. Deszkámmal a hónom alatt felsétáltam az emelkedőn, majd letettem azt magam elé. Jobb lábamat a sík falapra helyezve ellöktem magam, majd egy jól irányzott mozdulattal felugrottam a korlátra. Éppen csúsztam lefelé, mikor a másodperc századrésze alatt a deszkám két félre tört szét. Nemesebbik felemet a korlátba verve estem le a lépcsőre, amin végigbukfenceztem. Fel sem fogtam még, mi történt, csak annyit éreztem, hogy erős fájdalom nyilall a combomba, aminek egy lányokat megszégyenítő visítással hangot is adtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy hogyan tudnám ezt kimagyarázni a szüleimnek, megpróbáltam felállni de a kínzó érzés csak még erősebb lett.
Könnyekkel küszködve rogytam újra a földre. Jongup ijedt arcot vágva rohant hozzám, hirtelen azt sem tudta, mit csináljon. Fejét köztem és a mobilja között kapkodva tárcsázta a mentőket. Remegő hangon bejelentette a balesetet, majd zsebrevágva a készüléket lehajolt hozzám.
- Nyugi! Tíz perc, és itt lesznek. - próbált nyugtatni, de láttam rajta, hogy ő is ugyan olyan ideges mint én. Lassan telt az idő, szinte óráknak tűnt minden másodperc amit nyöszörögve a földön félig ülő helyzetben töltöttem. A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, szinte már az ájulás határán voltam mikor a távolban megláttam a villogó piros fényeket. A sziréna hangja is egyre erősödött, míg végül leállt és egy betegszállító autó parkolt le a pálya bejárata előtt.
Jongup úgy pattant fel mellőlem, mint akit üldöznek, és sprintelve futott a mentősök elé. Pár perc sem telhetett el, már két fehérbe öltözött, kifejezéstelen arcú férfi emelt a hordágyra, majd azzal együtt betoltak a mentőautó hátuljába. Jongup bepattant mellém, majd az űrlapot kitöltő mentősnek megadta a személyes adataimat, mivel én a nyöszörgésen kívül semmilyen hangot nem volam képes kiadni magamból. Viszonylag hamar megérkeztünk a kivilágított betűk miatt már távolról látszódó Baram Kórház elé. Az eddig mellettem beszélgető férfiak felálltak, majd hordággyal együtt kiemeltek az autóból.
Sietős léptekkel toltak be a fotocellás ajtón, ahol egy fiatal, egészen szép arcú nővérke, ha jól olvastam a nevét Naeun azonnal elkezdett átvizsgálni. Miután megállapította, hogy nem vagyok sokkos állapotban, betoltak a röntgenterembe. Naeun óvatos mozdulatokkal próbálta levenni a nadrágot rólam, de minden érintésére felszisszentem. Miután megszabadított a fölösleges ruhadarabtól elkészítették a felvételeket, majd átvittek egy kórterembe. Néhány perc múlva egy idősebb nővérke jött oda hozzám egy mappával a kezében, és fontoskodó hangon közölte velem, hogy a jobb combcsontom két helyen is eltört, nemsokára jön a kezelőorvos.
Ennél rosszabb nem is történhetett volna. Nem elég, hogy a szüleimnek ki kell magyaráznom a történteket, de a szerelmemnek is búcsút inthetek minimum két hónapig. Elmélkedésemet ismét megzavarta valami, mégpedig a recsegő hangosbemondó.
               „Kim doktort várják a sebészeti osztály négyes rendelőbe! Kim doktort várják a sebészeti osztály négyes rendelőbe!”
És még annyi szerencsém sincs, hogy egy nő kezeljen...Ez pech!

1 megjegyzés:

  1. Ah! Hát ez nagyoooon nagy. Sajnálom Zelot, hogy ilyen az apja, de mivel ő sem olyan dramatikusan fogja fel, nekem sem olyan nagy "gond". Jól érzékeltetted az írásstílussal. :D Nagyon tetszik ez a bevezető rész. Ügyesen van megfogalmazva.
    Jonguppit meg már most bírom. Kis édes. :D És mivel mellékszereplő mániás vagyok, valószínű szeretni is fogom, csak kapjon még szerepet. *-*
    Azt nem tudom, hogy egy combcsonttörés miként hat az emberre, de sajnálom szegénye Zelokát. Milyen szar lehet. Utána egyáltalán tud majd normálisan járni? Ah, szegén. :D Na, mindegy. Meggyógyítja Himchan doktorka. Vagyis remélem. De ha dráma... Ne mááár. Nem akarom, hogy meghaljon Zelo... T_T Hmmmmm
    Na, megyek a következő fejezethez, mert túlpörögtem magam.

    Kiri

    VálaszTörlés