2. rész

               *Himchan PoV*

 „Kim Himchant várják a főorvosi irodába! Kim Himchant várják a főorvosi irodába! Kim Himchant várják a főorvosi irodába!”

               - Megyek már. – morogtam magam elé, és feltápászkodtam kényelmes helyemről, de utoljára még vetettem egy csábító pillantást a mellettem ülő nővérre, aki hasonló töltettel mosolygott rám vissza. Hiába, teljesen igaznak vélem a legendát arról, hogy Kim doktor bárkit lekenyerez a nézésével. A divatérzékem is magasan túlszárnyalja a kollégáimét, amit ők igen gyakran szóvá is tesznek, csak éppen nem úgy, ahogy én szeretném.

               Tudtam, hogy Yoo Youngjae, a főnököm is pontosan ezért hívat. Minden héten legalább egyszer látogatást kell tennem az irodájában a különféle szeszélyei miatt. Úgy tűnik, én vagyok a „kiválasztott”, nekem kell heti, sőt olykor napi rendszerességgel elviselnem az összes baromságát. Mondhatjuk, hogy ez bizonyos előnyöket is magába foglal, többek között azt, hogy Youngjae és köztem szorosabb a kapcsolat, mint bármely más dolgozó és a főorvos között. A szorosabb kapcsolat alatt nem feltétlenül egy meghitt barátságot kell érteni, egyszerűen csak arról van szó, hogy velem képes emberi dolgokról is tárgyalni. Na, nem mintha ez változtatna azon a tényen, hogy mennyire elegem van belőle.

               - Kim Himchan! – fogadott egy igazán kedves, minimum száz decibeles üvöltés, mikor beléptem az iroda ajtaján.

               - Mi van már megint? – sóhajtottam álmatag hangon.

               - Choi doktor ismét sérelmezte az öltözködésed, vissza kéne venned.

               - Choi doktor? – röhögtem el magam – Az még egy dolog, hogy az a fickó leragadt a nyolcvanas évekbeli öltözködésnél, de nekem, a Baram Kórház legjobb sebészének ne szóljon egy szót se az, aki tíz éves szakmai gyakorlat után is képes olyan hibákat véteni, amit még egy rezidens sem követ el! Röhej…

               - Egy elit orvos akkor sem jár ennyire nyitott ingben és bőrnadrágban. Meg kell őriznünk a tekintélyünket. – szögezte le a főnököm. Úgy tűnik, most jó hangulatában találtam, mert ellenállásom ellenére sem vágott hozzám még semmilyen dokumentumot az asztaláról, mint ahogyan azt általában szokta.

               - Akkor kész? Mehetek? – néztem a karórámra idegesen, mintha csak sietnék valahová.

Youngjae belemélyedt az irataiba, ezzel jelezve, hogy szabadjára enged.

               Az iroda ajtaján kilépve néhány kollégámmal találtam szembe magam. Ez amolyan megszokás itt, szinte mindenki tart a főnöktől, így bajtársias együttérzéssel fogadunk mindenkit, akit behívtak az irodába.

               - Túlélted? – ugrott elém a fent említett Choi doktor. Haha, kis álszent.

               - Persze. – néztem végig a társaságon önelégülten. – De hiszen mindenki tudja, hogy Kim Himchan zseniális, nem igaz?

               Nem vártam választ, és nem is kaptam, csak nyugalmas csendben megindultunk az orvosi ebédlő felé négyen-öten, hogy a nagy munka közepette az éhenhalás veszélye mégse fenyegessen bennünket. A kései vacsora természetesen az a jó kórházi koszt volt, amiből három adag nem lenne elég egy kismacskának sem, nemhogy egy embernek egy adag, így hát nem csoda, hogy ennyire sovány vagyok. Még jó, hogy briliánsan értek a divathoz, különben nem látnák az emberek az előnyös részeimet, csak azt vennék észre, hogy ez egy gebe. Márpedig én ezt nem akarom.

               „Kim doktort várják a sebészeti osztály négyes rendelőbe! Kim doktort várják a sebészeti osztály négyes rendelőbe!”

               - Na, basszus. – pattantam fel azonnal az asztaltól, és Park doktornő elé toltam a még el nem fogyasztott ételt. – Edd csak meg, Chorong-ah.

               - Köszönöm! – hajlongott a fiatal doktornő.

Bár nem én vagyok az egyetlen Kim vezetéknevű orvos a Baram Kórházban, a négyes sebészet azóta tartozik kizárólag gozzám, amióta itt dolgozom. Már a négyes szám hallatára is felkapom a fejem, annyira hozzám nőtt ez a rendelő. Ez az én szerencseszámom, ha úgy tetszik, bár nem nagyon hiszek az ilyesfajta babonákban.

               Amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem a rendelőm felé. Valószínűleg valaki megint összeszerencsétlenkedett valamit, amit nekem gyerekjáték, napi rutin kezelni és gyógyítani, mindazonáltal pedig sok szenvedéssel jár a beteg részéről. De ki a fene az, aki ilyen későn óhajtja magát összetörni?

               Amint beléptem a rendelőbe, az asszisztensem, Son Naeun már a beteg adatait rendezgette a számítógép mellett, miközben az ágyon halálra vált, fájdalmas arccal egy fiatal srác feküdt, és ahogy szenvedő mozdulataiból kivettem, a dologban combcsonttörés lehetett. Mellette egy élénklila hajú, erős testfelépítésű fiú ácsorgott, tétován egyik lábáról a másikra nehezedve.

               - Jó napot kívánok, dr. Kim Himchan vagyok, a kezelőorvosa. – futottam le egy enyhe meghajlás kíséretében a szükséges tiszteletköröket. – Mi a panasza?

               - A combom… - préselte ki magából nehézkesen a szavakat.

               - Már megkapta a maximális mennyiségű fájdalomcsillapítót az imént. – jegyezte meg Naeun. – Hamarosan hatni fog.

               Gyakorlott mozdulatokkal futtattam végig a kezem a páciens lábán, aki erre fájdalmasan felnyögött.

               - Itt vannak a leletek, illetve a röntgen eredménye. – pattant elém készségesen az asszisztensem.

- Mi történt? – kérdeztem a beteget. Ahogy az arcán láttam, a fájdalomcsillapító is elkezdett hatni. Közben odaültem mellé, és elkezdtem begipszelni a lábát.

               - Elestem.

               - Ennyi az egész? – pillantottam fel rá.

               - Gördeszkáztam, meglazult a kerék. Nem számít. – mondta kimérten.

               - Hány éves? – érdeklődtem hirtelen, kis szünet után.

               - Tizenhét. – Rövid szavakban válaszolt, mégis sokatmondóan, jelentékenyen ejtette ki azokat. Talán  nem vagyok a szó minden értelmében intelligens, de szociális érzékem azt súgta, ez a fiú bizonyos tekintetben sokkal érettebb, mint kortársai.

               - Neve?

               - Choi Junhong.

               - Mhm… - hümmögtem. Úgy láttam, a gipsz végleg kezd megkötni, ezért megkocogtattam.

               - Érzi?

               - Nem, de azon kívül rohadtul fáj. Leszakad a lábam. – mondta fájdalmasan a beteg.

               - El kell viselnie. És bent kell maradnia egy hétig. – jelentettem ki. Egészen addig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a páciens mellett álldogáló lilahajú fiúnak, de ahogy felnéztem Junhongról, most megakadt rajta a szemem.

               - Ön kicsoda? – kérdeztem.

               - Hm? – nézett vissza rám kissé homályfedte tekintettel.

               - Moon Jongup. – válaszolt helyette Junhong. – Haverom.

               - A legjobb! – vigyorodott el enyhe fáziskéséssel Jongup.

               - Értem. – bólintottam, elmerengve a nem kicsit furcsa baráti pároson. – Na, de amennyiben Moon Jongup úr nem bánja, a beteget elvinnénk a kórtermébe. Pihenésre van szüksége.

               - Természetesen, nekem úgyis sietnem kell táncórára. – vigyorgott szüntelenül Jongup. – Viszlát, szia Junhong!

               - Szia Hyung! – kiáltott utána erőtlenül a megszólított. – Nem is ilyenkor van a táncórája…

Choi Junhongot hamarosan tolószékbe ültettük, és Naeun elkísérte a kórterembe, én pedig végre nyugodtan elmehettem enni.

               Már igazán későre járt, mikor minden teendőm elvégeztem, és már csak a betegeim meglátogatása maradt hátra. Hat páciens tartózkodott a kórházban, akiknek én voltam a kezelőorvosa, így ez nem vett igénybe sok időt, főként, hogy a betegeim mind aludtak. Mind, kivéve Choi Junhongot, aki combcsonttöréssel érkezett a mai este folyamán a négyes rendelőbe.

               - Miért nem alszik? – kérdeztem, mikor beléptem a kórtermébe.

               - Volt már eltörve valamije? – nézett fel rám rosszallóan. – Biztos nem. Akkor nem kérdezne ilyen hülyeségeket.

               - Fejlődő szervezetnek szüksége van az alvásra, főként, ha beteg. Így gyorsabban gyógyul. – hívtam fel a figyelmét, villogtatva orvosi tudásom.

               - Na ne mondja! – sóhajtotta Junhong, és levágta magát fekvő helyzetbe.

               A pillanattal tökéletesen párhuzamosan bevágódott a mögöttem lévő ajtó, ezzel a földre taszítva engem.

               - Kiszakadt a nadrágom! – kiáltottam fel azonnal, de belátva, hogy nem ez a megfelelő pillanat az önsajnáltatásra, gyorsan felpattantam, és megszemléltem az érkezőket.

               - Choi Junhong! – üvöltötte egyszerre a kórterembe éppen hogy csak berontó nő és férfi. Biztosan Junhong szülei, gondoltam.

               - Igen? – kérdezett vissza már-már szemtelen nyugalommal a megszólított.

               - Hogy képzeled? – kiabálta le a fejét a nő. – Éjjel kiszöksz, aztán Jongup értesít minket, hogy kórházban vagy! Szorult beléd egyáltalán bármiféle felelősségérzet?

               - Jongup hyung megtanulhatná befogni a száját. – meredt maga elé Junhong.

               - Te tanulhatnád meg befogni a szád! – kiáltotta az apja. – Már azon gondolkodom, hogy az unokatestvéredre hagyom a céget, az legalább tanulni képes, és nem olyan mihaszna, mint amilyen te vagy!

- Csak tessék. – mondta halkan a fiú.

               - És még szemtelen is… – sóhajtotta az anyja kimerülten.

               - Kidolgozzuk a belünk érted, aztán ez a hála! Esküszöm, szégyellem, hogy ilyen gyerekem van Legszívesebben kitagadnálak a családból, mert a világon semmit sem érsz! – üvöltötte a férfi, már-már átlépve az egészséges hangerő határát. Döbbenten néztem végig a jelenetet, majd mikor az apa dühösen megindult a páciensem felé, nem nézhettem tétlenül, és elkaptam az erős férfi karját. Bár az én fizikumommal kissé furcsán festhetett a jelenet, sikerült megállítanom.

               - Vegyék már észre magukat, ez egy kórház! Ráadásul éjjel kettő van! – figyelmeztettem őket. – Szépen menjenek haza, és hagyják nyugodni a beteget, elég súlyos combcsonttöréssel érkezett ma a kórházba, szóval gyanítom, nincs túl sok hangulata ehhez a családi perpatvarhoz. Rendezzék le majd otthon, vagy holnap jöjjenek be, bánom is én, de hagyják pihenni Choi Junhong-ot!

               - Ennek? Ennek soha semmihez nincs hangulata… Főleg tanulni nincs! – morgott az apja.

               - Kérem szépen, menjenek haza! – esdekeltem. Nem szokásom belefolyni ilyen kényes családi ügyekbe, de Choi Junhong jelenleg az én páciensem, én felelek az egészségéért, és ha ilyesmi történik az én betegemmel, az a kollégák szemében csakis az én hibám lesz, őket pedig nem tanácsos magamra haragítani. A Baram Kórház egy valódi pletykaközpont.

               - Drágám, menjünk. – fogta meg a férje karját szelíden a nő. – És veled, Choi Junhong, még elbeszélgetünk.

               Kimentek az ajtón, de egy utolsó, szemrehányó pillantást még vetett az apa a fiára.

               - Mentünk volna aznap anyáddal inkább moziba…